Hová lett a varázspálcám? - kérdezte magától egy napon eltöprengve. Nem is azon lepődött meg leginkább, hogy nem találja, hanem azon, hogy észre sem vette, milyen régen kereste utoljára.
Nincs mondanivalóm számodra. Gyere, gyújts meg egy gyertyát, és feküdj ide mellém. Míg a gyertya fénye körbe táncol, még az enyém vagy. Még a tiéd vagyok. Csorog a fehér viasz, cseppekben folyik el az idő. Meztelen bőrödet keresem, a combodhoz simulok, mellem az oldaladhoz ér. Nézem a szemed, illúziók színezik, mélyül a lélegzeted, lezuhansz, zárul az ágy.
Megint gyászos lett ez a hétfő, kicsit sír az ég is, kövér könnycseppei szégyen nélkül potyognak a hajamra. A párás, vizes ablakon át éppen csak látom a várost, ahogy fázósan terpeszkedik a nappali sötétségben. Az asztal fölé görnyedve álmodom, csak magamban; egyszer kijutok innen.
A franciaágyon heverészve, növekvő izgalommal hallgatta, ahogy a kulcs belecsúszik a zárba, majd fordul egyet. Alig várta, hogy belépjen a férfi, és feltáruljon közös, édes titkokkal terhes világuk. Elmosolyodott a kedves zörejek hallatán, aztán egy pillanatra kicsit elszégyellte magát, mint mindig, mikor a férfi elérhető közelségbe került. Utálta magában a bűntudatnak ezt a kicsi, szigorú magját, pedig pontosan tudta, nem tart tovább pár másodpercnél. A férfi belép, gondterhelt arckifejezését, leemeli az arcáról, és ott hagyja a küszöb előtt. Csak pár pillanat még, és az idegenekből szeretők lesznek.
A világot a maga természetességében fogadja el. Fejében mindennek megvan a maga helye, csakúgy az orrszarvúknak, mint az útlezárások időpontjának, vagy a számítógép működésének, vagy éppen a munka mechanizmusának. Az információkat pontosan raktározza el. Nem a miérteken gondolkozik, nem akar változtatni, nem forgatja ki a világot a négy sarkából, nem gyurmázza simára, amit kap, csak befogad. És ha kérdezed, visszaadni ugyanúgy adja, ahogy kapta, elfogultságtól, és itéletektől mentesen, de mégis, ami átfolyik a gondolatain, abból valami szebb, igazabb dolog lesz a végén. Az élet a szebbik felének lenyomatát hagyja benne meg. Az ő szemén keresztül a világ tele van csodákkal.
Nem az a megszokott borultság volt ma a városon. Valami mélyebb, maradandóbb szürkeség telepedett ránk. Valami őszi ború, novembert idéző könnyekkel, bőrbe vágó széllel. A búcsú ízével vegyített keserűség. Valahol elrepedt a nap.
Egyszerű kis nyári ruhában, lófarokba tűzött hajjal álldogált a
buszmegállóban. Semmi hivalkodó vagy különös nem volt rajta. Akár
el is tűnhetett volna a szürke tömegben, bekebelezhette volna a
hétköznapiság langyos áramlata. Ő mégsem merült alá, ott állt
egyedül a maga teljességében és magányában. Hosszú, sötét haján
játékosan csúszkált a nap, arcélein táncolt a fény, szeme aranyosan
világított. Egyik lábáról a másikra nehezedett, a ruhája szélét
markolászta, zavarban, arcán titkos mosollyal nézte a mellette
elsuhanó tömeget.
Nem tudhatta, milyen régóta álmodtam róla. Mindenféle színben pompáztak a furcsa illúziók, de főleg narancsban és bordó árnyalatban, és egytől egyig benne volt ő is, hol a szemében csillant meg egy lámpa, hol csak az erekkel átszőtt kezét láttam, hol egész varázslatában jelent meg előttem.
Játsz még nekem egy kicsit, úgy szeretlek hallgatni! Tudod, olyan ez nekem, mint a tisztítótűz. Meghallom a zenét, és mindent kisöpör belőlem, csak a színtiszta öröm marad bennem. Mintha nem lennének határok többé.
Fáradtan, mégis másképp ébredek. Mintha ez lenne születésem reggele. A függöny mögül már kezd derengeni valami fény. Idegen az ágy, letisztultak a vonalak; otthon nélkül vagyok itt. Lassan csodálkozom rá az eddig láthatatlan világ apró titkaira. Percenként kezdek fázni, és hevülök fel. A kép a falon már az enyém, hónapokkal ezelőtt álmodtam róla.
Egy hársfaligetben élték életüket. Ragaszkodtak minden egyes fához, a vénekhez és a fiatalokhoz ugyanúgy. Nagy gonddal öntözték, metszették őket, minden nap kiegészítették a természet gondoskodását.
Már a sírgödörben feküdtek mindketten. Nem voltak messze, éppen egymás mellé sodorta őket az élet, és a halál.
Életének minden apró mozzanatát, boldogságát és örömét kicsi emlék-kazettákon tárolta. Egy robosztus szekrényben tartotta őket, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva, és felcímkézve. Az kazettákat különböző színű, és méretű fiókokban tartotta.
Most már tényleg repülök, igen, még remegő szárnyakkal, kicsit bizonytalan, de lendületes szárnycsapásokkal, messze el innen, ahol már régen nem vagyok önmagam.
Az eső egész nap halkan kopog az ablakon. Ez még nem az a langyos zuhatag, ami után nyáron úgy vágyódom, mint egy szűz az érintés után, de már nem olyan hideg, ami kellemetlen vagy zavaró lenne.
